Szentföld
Ott, ahol minden kõbõl a múlt emléke száll,
Ott, hol a fáradt vándor otthonra talál,
Ott, ahol õsi titokról mesél a szél:
Õrtûz, amely nem lankad, lobog, fennen ég.
Nép, amely visszavárja távolból fiát,
Föld, amely híven õrzi gyermeke szavát.
Egy dal, amely nem szûn zengni, összetartozunk,
Vihartépte sziklaként, de együtt: megmaradunk!
Szent e földnek minden rögje, minden virága.
Szent e földnek maroknyi népe, s népének álma.
Vérben úszó, vad idõkben magára maradt, s
Vállalta a legnehezebbet: igaznak maradt!
Az emberkéz emelte házat bonthatja idõ.
Erdõ-bújta, régi romokból fû nõhet elõ,
Hozhat még egy gonosz idõ új, szomorú bajt,
De Õseinknek sírjairól élet sarjad majd!
Szentföld, fogadd magadhoz hûtlen fiad!
Bocsásd meg, ha nem hallottuk régi-szép szavad!
Él a vér és szól a dal, mely sírig szeret téged,
Vére hullásával is megkövetné néped!
Sírjon könnyet zápor,
Hulljon fáknak lombja!
Gyászoljon az ég is,
Vérét szikla ontsa!
Csendes folyó medrét,
Bömbölve elhagyja,
Szél, tûz, jég és villám,
Láncait elszabja!
