Az éj átölel, s halkan suttogják nevem a halál árnyai. Az élet sötét
unokatestvérei õk, kik úton vannak az örökkévalóság óta.
Hideg szél lengedez a fák között, arcomba vágva egy elmúlt kor
fájdalmas emlékeit. Szemeimre nehézkesen ráereszkedik a köd,
hogy igazán láthassak. Felüvöltök mint egy gyermek az elmúlás
küszöbén, mikor erõt vesz, hogy átlépje. Testem megfeszül, és
ellenkezés nélkül zuhan a jéghideg sötétségbe, hogy anyja legyen
a férgeknek. Ez a hely az enyém, nekem ásták õk kik úton vannak
az örökkévalóság óta. Kinyújtom karjaim az égbolt emlékei felé,
hogy igazán érezzem ahogy a nyirkos föld hozzáér csupasz
testemhez. Egy utolsó görcsös rángás, ahogy haldokló testem
levegõ után kapkod, majd nyugodtan elernyed.
