Népem a kárhozottak és bûnök népe
Túl régen élek e romló testbe
Tisztíts meg áldott emberi szellem
Ne kényszeríts már hogy, élnem keljen,
Életem egy magányos árnyék
Ki kését fenti gyermekek torkán
S magam állok most magam elõtt
Bosszút állni mint dühöngõ orkán
Tudatára ébresztem a világomat
Haldoklunk itt már mindannyian
Az ódon testem, nem lel nyugalmat
Hát kövek alatt hadd nyugodjon sírban
Emberen felül levõ erõket
Felismerve, megnyitva
Egyéniség önállóságát
Elvesztve, módosítva
Világnak soha nem remélt
Mélységét átjárva
Önnön sorsunkat
Vállalva, írányítva
Fény csak abban válik áldássá aki végsõ
Nem osztható, utolsó és tovább nem fejthetõ
Azt ragadja meg, azt emeli fel, s újra álmodja
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja
Elveszett hitemmel, keserû szavakkal, a tudatom hívott (téged)
Jelekkel melyeket álmatlan éjszakám során magába szívott
