Késő már, jön az éj, és én elindulok szűk utcák során. Szívem fáj, szívem fél, mégis megyek tovább, vakon, ostobán.
Ez az út nem visz feléd, de ha hívsz, ha kellenék, újra ébredne az emlék, s mint rég, futnék feléd. Régen várom azt a szót, adj nekem még egy kis jót, tudom, hogy nincsenek csodák, engem mégse küldj tovább!
Késő már, jön az éj, és a hűvös ujját lágyan ejti rám. Szívem fáj, szívem fél, mikor karjaiba szorít a magány.
Ez az út nem visz feléd... ...mikor karjaiba szorít a magány. Késő már, jön az éj, várok rád.
