Messze járok, sihant alatt hálok Nem élek bár álmodom, a bomlás lett ágyasom Hajnali harmat cseppje csillan rothadt avaron A föld beszívva azt, engem táplál gazdagon Tölgyfák gyökere fejemnek támasza, férgek éhe testemnek vígasza A bomlás mely egykor megölt ostobán, ma életben tart, s nevetek csupán Holt lelkek sóhaja lelkem óhaja, mint eltitkolt, gonosz irodalom Ez maradt nékem csupán, e kozmikus birodalom! Nem élek de álmodom, a halál kaszával õrködik síromon Lelkem kihúnyt csillag odalenn, sötét verem lakhelyem, hol a napfény színtelen Végtelen alagút a mélybe, itt élem napjaim A rothadás õsi fészke, láva cseppek egem napjai …de ma elhoztam néktek a tudást, mely a sírból fogant Férgek ura jött el hintaján, tûzzel hajtott ördög fogat Jutalmatok, mit magammal holk e napon A holtáke volt, s most az élõknek adom Lelkem csepp volt egykor a rothadt sár tengerében Bomlott testem hevert most hatalmam a tudás Sírból fogant, átadom nektek, íme az elmúlás!
