Úgy hiszem, a távolság már mindent felélt
Csak ez maradt, az üresség és némi héj
Tán közelről, még akadna, amiért maradnék
Tán maradnék, ha megnyílnék, de túl fakó a kép
Itt vagyok én, a percnélküli ember
Mindentelen, csak egy valóban élek
Fel is őröl lassan, mi mindig másra vár
Folyóba nem lép kétszer, benne végigáll
Végigáll, nem pihenhet, mindenre vár
És nyugtalan, ha helyben áll, örök vadász
Bár hihetném, hogy jobb, ha nincs, mert íze sincs
A világnak, ha sosem más és egyirányba visz
Nincs egy jó irány, mind másfelé néz
Bármerre mész, a többi azzal vész
Nem marad más...
Az utad járnád, ahogy én
S én nézném, mi épp benned él
Vágyjuk, amit csak ő láthat
Amit egyszer mástól reméltél
Idekint, már mind a látszat
Belül csak a tegnapi fény
Amit egyszer biztos vártam
De ami más, most abból vennék még
Legbelül, tán maradt még, pár csepp remény
És elkísér, hogy megöljön, hol az este ér
Ha leszáll az éj, a került út, ott megkísért
Nincs ébredés, az álomból, mit távol tart e vég
