Úgy 11 tájban, a cukrászdába valaki hogyha belép
még meglátja álma mai mágusait: Winklert és Eldée-t,
akik a kávéba tejet most kevernek épp.
És az asztaluk mellett is ott van velük
ernyőjük ráncába bújva egy etűd
ami a hangjait tekintve egyszerű ugyan,
de meggyőző mágikus hatalma van.
Éveken át csak a szertartások,
amiket a nők, akik ott voltak, tagadnak mások
előtt. És ahogy a közértbe mennek
reggeliért, végül nem hisznek ennek
a látomásnak, amit úgy éltek át
mint a szemeik előtt lepergetett filmek hadát,
mikben a hősöknek reggelre illatos fürdő,
narancslé meg némi kávé dukált.
Winkler és Eldée a hajóra mennek, de mindazonáltal
mindazon általmennek, amin ekkor szokás:
álmodozás.
Winkler és Eldée a Körúton állnak
és az arcukon serkedő másnapos szakállnak
a mibenlétéről fecsegve lesik:
hoz-e a sors valami villamost nekik.
Pedig a lelkük mélyén egy hajóra vágynak,
amit a déli tengereken átmuzsikálnak,
a bárban várva megy egy árva hajnali vendég utolsó óhaját
Winkler és Eldée a hajóra mennek, de mindazonáltal
mindazon általmennek, amin ekkor szokás:
álmodozás.
Képzeletükben ez egy latin hajó,
amin a fedélzeten is úszik, ha jó
az idő, néhány kis bikinibe bújt nő.
Nem áll, nem megy és nincs is idő
ott a hajón. Csak Winkler és Eldée állnak
A megállóban, akár szerelmespárnak
is nézhetnénk őket a színház felől,
de túl nagy a szél és a hajó bedől.
